Egy könyv, két kisregény. Az első, a „Frici” több nevetés, mint sírás, de minden kacaj mögött végtelen szomorúság. Egy bérház, sok-sok lakó, mérhetetlen szegénység, számolatlan perlekedés és balhé – mindemellett számokkal nem mérhető szeretet. Emberek, akiket a sors egy lakóközösségbe zárt, akik a nincstelenség közepette egymás életét eszik, de ha baj van, egy emberként mozdulnak meg egymásért. Egy kisfiú, akiben benne van a gyermekkor összes bölcsessége és tudása, amit valahol, valamiért elveszítünk életünk során.
A második írás csupa könny. Elfogadásra tanít, magunkba nézve sokszor szégyenkezésre késztet, és arra, hogy tudomásul vegyük, az, hogy ki hová születik, nem elhatározás kérdése. Az viszont, hogy egymást, bárhonnan jöjjünk is, képesek legyünk tolerálni, csak rajtunk múlik.
Szécsi Magda mindkét kisregénye zseniális, nagyon szeretnék még tőle olvasni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.