A legerősebb élményem e könyv kapcsán, hogy hihetetlenül élénk színorgia vonul végig a történeten – olyan ez a regény, mintha egy végtelenített vászonra maga Hieronymus Bosch festett volna, legalábbis az ő képei ugrottak be százszor is, míg olvastam. A szereplők vagy tragikus hirtelenséggel, drámai módon, szó szerint halálnak halálával halnak, vagy átlépve és jelentősen meghaladva a 100 éves kort, elenyésznek. Szinte mindenki bolond, de legalábbis nem százas – viszont szeretnivalóan azok –, mindenki állandóan szerelmes, és üzekednek, bujálkodnak, párosodnak folyton folyvást. Miközben persze magányosak. Magányosak a folyamatosan nyüzsgő, meg-megújuló tömeg közepén. Követhetetlen, hogy ki kicsoda, ki kinek a fia, lánya, szeretője, bátyja stb., de úgy a könyv harmadánál rájöttem, hogy tulajdonképpen ez abszolút nem is lényeges. Aureliánók és Buendiák, Amaranták és Fernandák, Josék és Ursulák Laokoon-csoportja vett körbe, tekeredett rám, és valahogy nem is akaródzott kiverekedni magam közülük.
Nálam is a kedvencek közé került ez a könyv, mégpedig olyan kedvenccé, amit ezután már akkor is leemelek majd a polcról, ha szeretnék gondolatban újra elutazni Macondóba, vagy pusztán csak szeretnék belebújni újra ebbe az elképesztő Márquez-i hangulatba.