Hintaszék

Márquez zseniális, újra és újra elkápráztat :) Hol nevettem, hol könnyeztem, hol egyszerűen csak gyönyörködtem a stílusán, és ebben a regényében megtaláltam az életcélomat is – majdnem híven követve a leírtakat -: szeretnék 90 évesen verset írni arról, hogy hogyan biciklizzünk boldogan kilencvenéves fejjel. Ha elolvasod, te is erre fogsz vágyni :)

Ulickaja jól ír, ez tagadhatatlan. Mégis, számomra ez a könyv kb. felétől, az utolsó két történettől került hozzám közel – az ezeket megelőző novellák megmaradtak a sztori szintjén. Amivel egyébként nincs baj: történetek nőkről, akik mindenkinek, de elsősorban önmaguknak hazudnak, mindenki másért, mindenki mást leplez, mást szeretne elfelejteni vagy éppen felnagyítani, Zsenya pedig, a könyv fő alakja úgy szívja magába ezeket a meséket, mintha a saját életében nem volna elég mesélnivaló. 
A kötet második fele viszont igazán remek, míg az utolsó novella, az Életművészek kedvencemmé lett. Ha csak ennyit olvastam volna az írónőtől, már az is elég lenne ahhoz, hogy a megfelelő polcra kerüljön nálam. Ez a legkerekebb történet számomra, biztosan sokáig emlékezni fogok rá. Lassan viszont jöhetnének Ulickajától az igazi nagyágyúk, csak azokat még be kell szereznem.

Juj, de nagy csalódás volt ez! Uszkve a könyv harmadáig kifejezetten tetszett – még úgy is, hogy messze nem hozta az első rész humorát, szellemességét –, onnantól aztán zuhanórepülés. Az ötlet meg, hogy film legyen ebből – hát, kedves Erlend Loe, ezt gyorsan felejtse el. Abba a moziba még Maj Britt se ülne be talpig beszívva.

Huhhhhh…. Hát, ez igen! Ez tényleg „Az igazi”. Az főleg az. Újraolvasós, egészen biztosan. „Az igazi”-t úgy olvastam, hogy minden egyes mondatát imádtam, és aztán az egyes mondatok minden egyes szavát is külön-külön. Azon hüledeztem, hogy Márai férfi létére hogy volt képes ezt megírni? Mármint főként a sztori női oldalát? Az normális, hogy egy pasi így belelát egy női lélekbe? Egy nő legrejtettebb gondolataiba? Vagy csak mint író látott bele? Egy író bármire képes? Egyébként a hétköznapi életben ő is csak olyan, mint általában a férfiak, akik szerint mi mindent túlbonyolítunk, és különben sincs szív, lélek, meg ha van, se ér rá ilyesmire? Ez nem fér a fejembe. Persze nem akadtam le a történet női oldalánál, hiszen a másik pólust legalább olyan zseniálisan írta meg Márai. Egyszer csak azon gondolkodtam, hogy igen, ez lett a kedvenc regényem. Wass Albert Funtinelijét kiütötték a nyeregből. Szó se róla, nagy kedvenc továbbra is, de tényleg van a legjobbnál is jobb. 
Aztán szünet nélkül olvastam tovább a másik kisregényt, a „Judit… és az utóhang”-ot. Judit is érdekes személyiség, és nagyon érdekelt volna a szerelmi háromszög általa elmesélt verziója, de igazából ez a regény már bőven nem erről szólt. Nem csak erről. Valami egész más is bekúszott a sztoriba, amitől az egész mélyebb, magvasabb lett, másként gondolkodtató, mint az első regény. Nem tudom, feltétlenül együtt kell-e tartani ezt a kettőt – engem jó darabig zavart, hogy annyira fogva tartott „Az igazi” hangulata, hogy jó időbe telt, míg úgymond ráéreztem a második regényre. Véleményem szerint külön-külön is élvezhető a két történet, olyannyira, hogy újraolvasáskor a kettő között „töltekezési szünetet” fogok tartani – hagyom majd, hogy az első által kiváltott „rezgések” lecsillapodjanak, és majd csak utána, letisztult, lecsupaszított gondolatokkal olvasom újra a „Juditot”. 
Nem mindennapi élményt nyújtott ez a két regény.

Az első 66 vers, amit olvastam Szabó T. Annától. Ahhoz elég volt, hogy tudjam, nagyon nekemvaló, ahogy ír, nagyon nőként, nagyon asszonyként, nagyon érzőn, mégsem érzelgősen. Van néhány vers a kötetben, ami nem tudott közel kerülni hozzám, talán a hihetetlen személyességük miatt, de a többség megérintette a lelkemet. Ezek az írások nem bonyolultak, nem kell őket magyarázni, nem kell a sorok mögé ideológiákat gyártani – csak be kell őket fogadni. Szeretnék így írni. Szeretnék írni. Megint.

Két részletben olvastam el ezt a szépséges regényt – sajnos, a vizsgaidőszak kettévágta az élményt. Így mikor másodszorra nekifogtam, a 200 évnyi családtörténetbe nem igazán tudtam visszahelyezkedni, elszakadtak bennem a ki-kicsoda-szálak. 
Mindezzel együtt maradandó élmény volt számomra ez a könyv. Kőrösi Zoltán olyan szépen ír, hogy többször volt olyan érzésem, ha bármelyik oldalon egyszer csak befejeztem volna az olvasást, akkor sem lett volna hiányérzetem. Olyan fajta regény ez, aminek – legalábbis számomra – a hangulata sokkal fontosabb, mint a történetek egymásutánja, vagy épp a családi kötelékek laokoonja. Magába szippantott a betű varázslata, míg olvastam. Föl is kerül ez a könyv arra a virtuális polcomra, amin az egyszer még biztos újraolvasandókat tartom. 
Igazából kár, hogy bizonyos könyvekhez nem készítenek használati utasítást is, mondjuk így: „A regényt álló lámpa fénykörében, hintaszékben ringatózva, halk zene és egy csésze kávé mellett olvassuk.” De hogy ezt már így megírtam, a következő alkalommal ezt is fogom tenni :)

Ha most pályaválasztás előtt állnék, a könyv hatására csatlakoznék Cadillack Jackhez, és beállnék utazó régiségkereskedőnek, ún. „cserkésznek”, és végigutaznám a világot, hogy begyűjtsek olyan tárgyakat, amiket mások gyűjtenek, hogy aztán jó pénzért kiárusítsam, miközben beszereznék néhány olyan darabot is, amitől sose válnék meg. Ebben a regényben nemhogy meglegyintett a szabadság szele, de még a hajam is lobogott közben. :) 
Cadillack Jack szerethető figura, aki jövés-menése közben nemcsak tárgyakat cserélget, hanem a nőit is folyamatosan lecseréli, majd visszaszerzi, hogy kis idő múltán újabb után nézzen. Voltaképpen azt hiszem, végtelenül magányos, de ahogy kedvenc női szereplőm, Jane is jól látja, mégsem való neki semmiféle kötöttség. Klasszikus „vadnak és szabadnak született” mókus, aki miközben bejárja Amerikát, annak mind színét, mind fonákját látja. Egyszerre irigyeltem és szánakoztam rajta, de tény, hogy megszerettem. 
Larry McMurtry egyébként hozza a formáját, ahogy a Becéző szavakban, humora frenetikus :) És – szemben például a nemrég olvasott Murakamival – szexuális utalásai is igazán szellemesek, izgalmasak :) Murakami úr, lehet tanulni kérem szépen :)

Csak három csillagot adnék most, a második kötet után – de olyan szépre sikeredett a vége, hogy az egy pillanat alatt javított a helyzeten :) 
Voltaképpen egy szépséges mese ez, itt-ott vászonra (akár film-, akár festővászonra) való jelenetekkel, csak nem teljesen értem, miért lett ebből egy durván 1500 oldalas trilógia. Mert gondolom, a harmadik kötet is köbö 500 oldal lesz, és ez nekem kissé már a túlbeszélés kategóriája. Én jócskán meghúznám a történetet, a párbeszédeket – de hát én nem vagyok író, mit tudhatom én, hogy az jó lenne-e. 
Mindezzel együtt várom a trilógia utolsó részének megjelenését, mert hát milyen mese az, aminek nincsen tanulsága? :)

Nehéz lehet így írni egy ilyen témáról. Finoman egyensúlyozva a „hatásos” és a „hatásvadász” határán. Drámát tálalni úgy, hogy fölöslegesen könnyfakasztó se legyen, de azért kellően torokszorító maradjon. Mert hiszen a halálról írni nem lehet könnyű. Ahogy a szerelemről se egyszerű sallangok nélkül. Számomra ebben a könyvben utóbbi mégis erősebb volt, mint az elmúlás gondolata. Talán mert arra szívesebben gondolok, mint a halálra.

A Kabalából magát a „Kabala” című fejezetet kedveltem leginkább. Ebben mutatkozott meg főként Márai szellemessége, mert hát ahol van szellem, szellemességről is csak ott beszélhetünk. Ritka finom humorérzéktől tesz tanúbizonyságot ebben a cikkgyűjteményében Márai, legalábbis én nem ismertem őt erről az oldaláról. A fejezetek közül talán a „Csillag”, ami számomra kicsit kesze-kusza, aminek az olvasása közben többször is elkalandoztam, nem volt képes lekötni a figyelmem. De aztán a „Jellemek”, majd a „Flóra és Fauna” gyűjtemények ismét hozzák a Kabalából ismert elmés, szórakoztató stílust.

Első találkozásom Murakamival. A trilógia első kötetének végeztével az a benyomásom, hogy a történet most kezd majd kibontakozni. 500 oldalnyi bevezetés kicsit hosszasnak tűnik, de egy csöppet sem volt unalmas sem a történetvezetés, sem a regény szereplőinek ábrázolása. Szépen előkészítette a több szálon futó és apró szálakon máris összekapaszkodó eseményeket, kellő misztikum és rejtély van benne, a sok párbeszédtől gördülékenyen lehet olvasni . Egyszóval kíváncsivá tett a folytatás iránt, úgyhogy voltaképpen mindjárt ki is nyitom a 2. kötetet. Eddig a pozitívumok.  Két dolog nem tetszett, és valószínűleg a kettő erősen összefügg: különösebb írói magasságokat, máshoz nem hasonlítható egyedi alkotói vonásokat nem érzek ebben a regényben, tehát inkább a történet kötött le, mint az elbeszélés stílusa. A másik pedig, hogy az erotikus vonatkozású részek kifejezetten idegesítőek, olyanok, mintha részletek lennének valami elfuserált szexuális felvilágító tinifüzetből. Amiről persze nem tudom, hogy a fordító hibája-e, így azt sem tudom, neki vagy Murakami úrnak kéne megtanítani, mi az irodalmi értelemben vett erotika, de ezen bőven lenne mit csiszolni :/ Vagy nem kéne erőltetni, és ezt a vonalat hanyagolni kéne – a történet szempontjából nem érzem feltétlenül fontosnak. 

Én egyre jobban kedvelem Doctorowot. Szeretem, ahogy ír és amit ír. Ezek a „regénykék” külön-külön is olvasmányosak, remekül felépítettek, így együtt pedig valami különös harmóniát alkotnak. Két másik könyvét is kívánságlistámra helyeztem most, hogy ez a kötete is tetszett – úgy tűnik, Doctorow az az író, akinél az ember nemigen vesz zsákbamacskát (még akkor is ezt mondom, hogyha a legutóbb tőle olvasott „Víztároló” kifogott rajtam).

Megszületett hát ezen a feszten is az első versem megzenésítése :) Már nagyon kíváncsian vártam :)

Varga Ilona zeneszerző, előadó a Diagnózis c. "opuszomat" találta erre méltónak, és fel is került már az oldalra:

www.netversfeszt.hu/2012/varoterem2012/_dalok/VargaIlona-SarhelyiErika_Diagnozis.htm

Elsőre meglepett a stílusa, merthogy bennem másként, sokkal szomorkásabban szól ez a vers - de többedszeri hallgatásra már a fülembe mászott úgy a dallama, mint a hangulata :)

Azért is lehet érdekes ez a feldolgozás, mert Pécsi Marci is élni fog az alkalommal, és hozza - remélem, hamarosan - az ő verzióját ugyanezen versemre.

Dara Vilivel is beszéltem, akit a Lassú menüett c. versem ihletett meg, bár azt szomorúan konstatálta, hogy pályázni nem tud vele, lévén ezt a művemet nem választotta be a zsűri - ezzel együtt a fesztiválon elhangozhat, és én nagy-nagy örömmel és kíváncsisággal várom :)

Mindezeken kívül e-mailben megkeresett Révész István is, aki viszont egy olyan versemet adná majd elő, amit most nem is indítottam a fesztiválon (A bolond lány dala), bár nagyon szeretem, és abban én is érzem/hallom a dallamot, úgyhogy különös érdeklődéssel vagyok iránta!

Tehát elindult a Netversfeszt, őrületes mennyiségű alkotás érkezik mind a költők, mind a zeneszerzők/előadók részéről - és még hol vannak a határidők! :)

Azt gondolom, jövő áprilisban az a 3 nap igazi élménynek ígérkezik :)

Ez nem igazán tetszett Szécsi Magdától :/ Olyan túl direkt történet a hajléktalanokról, és nem feltétlenül érzem hitelesnek. De lehet, hogy csak azért, mert 145 oldalba összezsúfolva ennyi nyomorúság, szörnyűség és borzalom, ami elvileg itt zajlik körülöttünk az utcán – évekre elosztva még csak-csak hihető, de így … :/
A könyv ezzel az ajánlással indul: „Zsigó Jenőnek, mert azt mondta: … írj valami mait, valami fontosat…. Jenő, ez elég mai, elég fontos?” Igen, mai, fontos, de nagyon megírt. Nem érzem rajta az ihletett állapotot, csak azt, hogy írni akart valami mait, valami fontosat. Az akarástól aztán nem is olyan lett, mint amilyen lehetne egy ilyen könyv.

Nem ütött meg, nem hatott meg, voltaképpen meg se érintett. Wass Alberttel szemben magasak az elvárásaim. Ez a regénye számomra túl csapongó volt, s az első olyan, amiben azt a fajta vadmagyarkodást éreztem, amitől őt nem szeretik, akik nem szeretik. Én szeretem és hitelesnek gondolom a magyarságát is, itt mégis erőltetett és izzadtságszagú ez a vonulat is. De ami leginkább hiányzik, az a tőle megszokott, hozzám olyan közel álló nyelvezet, az a szóvarázslat, amivel sikerül elérnie azt, hogy bekebelez a történet. Ebben végig kívülálló maradtam, és ezért picit meg is vagyok sértődve.

Másodszorra olvastam. Első alkalommal boldogult ifjúkoromban – emlékeim szerint akkor nagyon erősen hatott rám.
Most a könyv feléig iszonyat lassan jutottam el, aztán rövid pihi után a második etap már gyorsabban ment, de nem vagyok elégedett. Iszonyatosan jó mondatok, meglátások, villanások, öröm idézgetni a gondolatokat – mégis, az egész nem szól semmiről. Illetve lehet ebben dramaturgia, ha azt gondolom, hogy szándékos ez a „nihil”, ami paralel lehet azzal, amit a heroinon élők megélhetnek. Kilátástalanság, napra nap ugyanaz, igénytelenség és jövőtlenség, ugyanakkor a jelen tökéletes elutasítása és persze az „ősöké” is. Ha ez dramaturgia, akkor oké. Nekem mégis kevés volt ez így, voltaképpen inkább böcsületből olvastam végig, mint érdeklődésből, meg nem emlékeztem, végül is van-e slusszpoén, vezet-e valahová az egész, vagy sem. Ezt viszont nem árulom el :)

Óriási figura ez a Doppler :) Vicces, ugyanakkor – bár baromira nem akar okoskodni, sőt épp a sok okostojás miatt vonul ki a társadalomból –, nagyon is bölcs. Tetszik, ahogy döntött, imádom a határozottságát, hogy képes volt kilépni a jól szituált kis életéből. Kedvem lett volna meglátogatni ott az erdőben, bár valószínűleg engem is combon lőtt volna egy nyíllal, úgyhogy barátságunk valószínűleg nem tudott volna szárba szökkenni. Így hát hiába sajnálom, hogy sem őt, sem a jávorszarvas-kölyköt, Bongót sem ismerhetem meg (imádnivaló egy állatka :))), ez már csak így van :/
Talán csak egy dolog van, amiben nem feltétlenül értek egyet Dopplerrel – szerintem nem volt joga magával cipelni a fiát az erdőbe, még akkor sem, ha voltaképpen utánaszökött a gyerkőc. Még kicsi, úgyhogy alkalma sem volt kipróbálni, hogy neki tetszene-e az okostojások élete, és hát ha annyi embernek tetszik, belefér, hogy ő is élvezte volna. Ettől pedig én nem fosztanék meg senkit. Mármint attól, hogy több lehetőség közül választhasson.
Mindezzel együtt Dopplert imádom, imádtam, és mivel már kívánságlistára tettem a könyv folytatását is, így nagy valószínűséggel imádni is fogom :)

Amilyen rövid, olyan ütős ez a könyv. Szinte minden mondata idézhető lenne. Például ez: „Mennyi csoda pazarlódik el feleslegesen a félig behunyt szemek előtt!” Nekem felnyitotta a szemem. Pedig már azt hittem, nyitva van. Többször kéne ilyesmit olvasni, hogy észrevegyük magunk körül a világot. Nem a nagybetűset, hanem azt, ami csak számunkra látható, mégis elmegyünk mellette. Mert „Azt hisszük, hogy a halál mások ügye”. Egy darabig biztos. Aztán egyszer csak valódi magáNYügy lesz, nem lehet megúszni, és megosztani sem senkivel. Az csak legenda.
Úgyhogy csipát kitörölni, szemüveget megpucolgatni – úgy. Most mehetsz.

Hát, megnyertem :) A Geopen Kiadó az én Molyon közzé tett karcomat találta legmeggyőzőbbnek az ügyben, hogy miért is épp nekem kell megkapnom a megjelenés előtt álló Murakami-trilógia 1-2. kötetét. Úgy örülök, de úgy, hogy, jajjj :)) Így örülök, na!

 Végre, végre Budapesten rendezik! Ez pedig arra késztetett, hogy megint beküldjem verseimet megmérettetésre - hátha megzenésítenek közülük egyet-kettőt :) Milyen jó lesz újra találkozni a rég látottakkal :) Kíváncsian várom a fejleményeket!

Hát, csattant ez a tenyér, kaptam egy jókora maflást, csak kicsit késett :) Nem, nem mondhatnám, hogy untam, mert jó a mesélőkéje AB-nek, csak könyv rövidsége ellenére nem kapott el sokáig a sztori. Talán, mert a főszereplő tyúk butasága az agyamra ment, bár ezt remekül ellensúlyozta a fényképező aggyal bíró férj alakja. Aztán végre felpörögtek az események, és a hülyetyúk is megtanult számolni kettőnél tovább – bár valószínűleg máig nem tudja, Einsteint eszik-e vagy isszák, és hogy Shakespeare sírva menekült volna tőle, ha könyv alakjában a kezébe kerül. Na, jó volt ez, kérem, fogok én még olvasni AB-t :) 

Ez egyszerűen brilliáns! Így kell novellát írni. Elképesztően jól megírt mű, de nem izzadtságszagú, nem erőltetett. Stefan Zweig mégis, akár egy kiváló sakkfenomén, lépésről lépésre építi fel az alig 90 oldalnyi cselekményt, tölti, majd újratölti a feszültséget, szinte hallani, ahogy ketyegnek a percek a sakkórán. És az olvasó együtt él a szereplőkkel, belebújik a bőrükbe, magára húzza a jellemüket és a történéseket, amik formálták őket. Már az elejétől tudható, hogy remek játszmában lesz részünk, hiszen kiváló a stílus, Zweig nagyon olvasmányosan ír. A játszma véget ér, ott a sakk-matt, ami nem ismeglepő, mégis olyan hűha-érzése van az embernek. Pazar!

Egyszer volt, hol nem volt … akarom mondani volt és van és lesz egy nép, akinek legendáját most szép mesévé szőtte Szécsi Magda. A színes, tiritarka szőttes megtetszett az Ab Ovo Kiadónak, és egy varázslattal igazi mesekönyvvé változtatta a történetet. A tűzpiros borító mögötti világot Szécsi Magda illusztrációi teszik még élénkebbé. Aki nem hiszi, járjon utána.

1984 okot is felsorolhatnék, miért szeretném a trilógia első két kötetét, de ha mindkét kötetnél elmondok ennyit, az már 3968 indok, és lássuk be, az még a kiadónak is sok(k) lenne :) 
Azért egy két érv, ami így hirtelen eszembe ötlik. 
Első és leginkább logikus érv, hogy nyilván azért kell az első két kötet, mert anélkül a harmadikat nem lenne értelme megvenni. Ugye. 
A másik – nem kevésbé evidens – indok, hogy hasonló címmel már van egy könyvem, és az is elsők között van a kedvenceim között, így van rá esély, hogy Murakami úr se jár rosszabbul. 
Nem beszélve arról, hogy a szerző elsőként mutatkozhatna be nekem, mivel még nem volt egymáshoz szerencsénk, úgyhogy itt lenne az ideje – még cseresznyevirágzás előtt (újabb bizonyság a szükségre). 
Azért is nekem kell ezt megnyernem, mert nyilvánvalóan közzé fogom tenni a facebookon ezt a tényt (már a kívánságot is), és én sokat lógok a neten, nekem nagyon-nagyon sok barátom van, nagy többségük olvasni is szeret, nekik szintén sok-sok ismerősük van (talán még japánok is!), úgyhogy szerintem ez azért erősen elgondolkodtató… 
Nem hivatkoznék arra, hogy mennyi könyvet vettem már idén, mert akkor azt lehetne gondolni, na, ez tele van zsével, ez majd inkább vegye meg, de logikusan épp ezért, mert már annyit költöttem könyvre, ideje lenne nyernem egyet. Egy így lenne korrekt. 
Aztán, ha így lesz, majd jól elolvasom, és persze értékelem is, és azt is megosztom (sok barát, blabla… lásd fentebb), aztán persze jöhet a harmadik kötet. 
Tehát megint ott kötöttünk ki, hogy a harmadik kötet miatt kell a másik kettő, úgyhogy ezen nincs mit ragozni, a kör bezárult. 
(Egyébként meg szeretek olvasni. Ez csak egy plusz infó, hátha segít a kiválasztásban. :))

Harmadik olvasmányom Lakatos Menyhérttől, aki gyönyörűen, igazul bánik a szavakkal. Már a Füstös képekből is az volt számomra a legnagyobb tanulság, hogy legyen bennünk bármilyen előítélet (mert van bizony, bennem is), szerencsére a tehetség nem nézi a bőrszínt, hogy ki honnan indult el vagy hogy merre tart. Az csak úgy van, mindenki örömére, és jó esetben okulására. Én is kaptam ettől a regénytől is egy tockost. Ezért küldök odaátra egy köszönömöt.