Hintaszék

Huhhhhh…. Hát, ez igen! Ez tényleg „Az igazi”. Az főleg az. Újraolvasós, egészen biztosan. „Az igazi”-t úgy olvastam, hogy minden egyes mondatát imádtam, és aztán az egyes mondatok minden egyes szavát is külön-külön. Azon hüledeztem, hogy Márai férfi létére hogy volt képes ezt megírni? Mármint főként a sztori női oldalát? Az normális, hogy egy pasi így belelát egy női lélekbe? Egy nő legrejtettebb gondolataiba? Vagy csak mint író látott bele? Egy író bármire képes? Egyébként a hétköznapi életben ő is csak olyan, mint általában a férfiak, akik szerint mi mindent túlbonyolítunk, és különben sincs szív, lélek, meg ha van, se ér rá ilyesmire? Ez nem fér a fejembe. Persze nem akadtam le a történet női oldalánál, hiszen a másik pólust legalább olyan zseniálisan írta meg Márai. Egyszer csak azon gondolkodtam, hogy igen, ez lett a kedvenc regényem. Wass Albert Funtinelijét kiütötték a nyeregből. Szó se róla, nagy kedvenc továbbra is, de tényleg van a legjobbnál is jobb. 
Aztán szünet nélkül olvastam tovább a másik kisregényt, a „Judit… és az utóhang”-ot. Judit is érdekes személyiség, és nagyon érdekelt volna a szerelmi háromszög általa elmesélt verziója, de igazából ez a regény már bőven nem erről szólt. Nem csak erről. Valami egész más is bekúszott a sztoriba, amitől az egész mélyebb, magvasabb lett, másként gondolkodtató, mint az első regény. Nem tudom, feltétlenül együtt kell-e tartani ezt a kettőt – engem jó darabig zavart, hogy annyira fogva tartott „Az igazi” hangulata, hogy jó időbe telt, míg úgymond ráéreztem a második regényre. Véleményem szerint külön-külön is élvezhető a két történet, olyannyira, hogy újraolvasáskor a kettő között „töltekezési szünetet” fogok tartani – hagyom majd, hogy az első által kiváltott „rezgések” lecsillapodjanak, és majd csak utána, letisztult, lecsupaszított gondolatokkal olvasom újra a „Juditot”. 
Nem mindennapi élményt nyújtott ez a két regény.