Hintaszék

Ha szingli lennék, valószínűleg egyáltalán nem akarnék szingli lenni. Akkor családot akarnék, gyerkőcöt, talán többet is, szerető férjet (ez milyen hülye szóösszetétel - merthogy ha nem szeret, akkor meg minek) stb. De mivel családos vagyok, ezért a szabadság mindennél jobban vonz. Mostanában. Pedig sokáig, talán túl sokáig is voltam igazán szabad. Akkor persze nem igazán értékeltem. Használtam és kihasználtam persze annak minden előnyét - folyamatosan színház- és moziélmények értek, sose kellett engedélyt kérnem senkitől, hogy mikor hová mehetek, gyakorlatilag úgy és arra szerveztem az életem, ahogy és amire akartam. Viszont hiányzott a kötődés, az a fajta kötődés, amit csak egy családtól kaphat az ember. És lássuk be, ilyen marhamód vagyunk összerakva: tényleg mindig az kéne, ami nincs. Most például az kéne, hogy önállóan, ad hoc dönthessek. Csupán azért, mert ahhoz van kedvem, hogy...

Nos, ha divatos szóval szingli, klasszikus értelemben egyedülálló lennék, tegnap vettem volna négy aksit, feltöltöttem volna a fényképezőgépem, és ma elindulnék fotózni a várost. Olyan régóta szeretném ezt: elindulni a napsütésben gyakorlatilag cél nélkül, és fényképezni. Ma például bőven lenne mit. Például gyönyörűek a színek, a fények, lévén ebben a bolond szélben, a rohanó felhők miatt folyamatosan változnak a fényviszonyok. Milyen csodaszép lehet a várból felvételeket készíteni. Tele a város nemzetiszín lobogókkal, ilyen korán valószínűleg még nincs is túl sok ember az utcákon. Délután már beindul az élet, az ünnep megmozdítja a népet. Gondolkodom is, hogy felmegyünk családilag a Várba - persze nem a fényképezés okán. Emlékszem egy március 15-re ott a Kossuth téren. Elképesztő érzés volt a tömegben énekelni a Himnuszt és a Szózatot. Lélekemelő volt. Azt éreztem, amit korábban soha a hülye iskolai ünnepeken. Talán mert éretlen voltam még, meg a suliban semmi nem érdekli az ember lányát, ami kötelező. Aznap március 15-én semmi nem volt kötelező, vagy ha igen, az itt belül sürgetett. 

Na, jól eltértem a szingliségtől. Voltaképpen utálom is ezt a szót, merthogy rákenődött valami utálatos máz. Vagy én mást értek alatta, nekem mást jelentene, mint amit esetleg eredetileg jelent. A szingliség nekem nem egyenlő a hülyelibasággal. Nekem az az önállóságot jelenti, a tudatosságot vagy épp szertelenséget, azt, hogy az ember maga felelős mindenért, amit tesz, nem okolhatja őt senki semmiért, és ő sem kárhoztat senkit a hülye döntéseiért. Igen, talán bennem a szingliség a felnőttséggel egyenrangú kategória. Érdekes, hogy a szingli és a felnőtt is magas hangrendű szó, előbbi mégis olyan "lebegős", utóbbi pedig "földön járó". Végül is tíz centivel a földtől még nem vagy elszállva - jó esetben. 

Az is eszembe jutott, hogy én, aki ennyire utálom a "kötelező" szót, hogy mehettem el a közigazgatásba dolgozni. Ahol még azt is megkötik, hogy miről beszélhetsz és miről nem a munkahelyeden. Még jó, hogy nincs gondolatrendőrség, mert már rég kivágtak volna onnan. Na, ezért is kell tanulni - innen üzenem a kisfiamnak -, hogy ne kényszerből helyezkedj el valahol, hanem azért, mert te azt úgy akarod, mert az a te döntésed. És akkor arról is önállóan dönthetsz, hogy mész vagy maradsz. Jó, lehet, hogy ez nem ennyire fekete és fehér, hiszen a diploma se garancia semmire. De nagyobb az esély, sokkal-sokkal nagyobb az esély szabadságra. Elég siralmas, hogy ezek a gondolatok vén fejjel foglalkoztatnak. Kicsit elkéstem - pedig rólam lehetne mintázni a pontosság szobrát.