Nehéz, kőnehéz. 600 oldal tényleg öklömnyi kövenként összehordva. Az első 200 oldalig nagyon nehezen gyűltek nekem a 'kövek', és egyre csak túl súlyos tömbökbe botlottam. Cicerói körmondatok, nehézkes nyelvezet, ismeretlen szavak tömkelege, amelyeknek jelentését sok esetben még a szövegkörnyezetből se tudtam kikövetkeztetni. Alig bírtam elvergődni a 300. oldalig. Aztán ahogy mentem előre a történetben, mintha belejöttem volna a "cipekedésbe", mintha megkönnyebbedett volna a "kosaram". Azon kaptam magam, hogy vissza-visszaolvasom a mondatokat, gyönyörködöm a szavak egymásutánjában és élvezem azt a gondolatvilágot és kifejezésmódot, amit használ Szilágyi István.
Plasztikusak a jellemrajzai, a párbeszédei ízesek és sokatmondóak, a regény szereplői végtelenül emberiek – igaziak. Mindegyikre külön-külön érdemes odafigyelni, én már ezért is úgy érzem, kell még egy esélyt adnom a könyvnek. Mert így utólag sajnálom azt az első 200 oldalt, amin talán valamiféle türelmetlenségből, de olyan nehezen vergődtem keresztül. Újra neki kéne futni, és újra kéne értelmezni és értékelni például a regényt végigkísérő "fejedelem" jelentőségét, amit megintcsak valamiféle "zavaró tényezőként" vettem tudomásul.
Mindent összevetve: a könyv remek, de türelem, idő és odafigyelés kell hozzá. Azt gondolom, ezt a regényt nem is szabadna másikkal párhuzamosan olvasni. Hagyni kellett volna, hogy egymagában birtokolja a gondolataimat. Ha rászánom magam a másodszori elolvasásra, meg fogom teremteni hozzá az ideális körülményeket is – bár ezen még dolgoznom kell :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.