Újabb hatalmas pofon Esze Dórától. És meg is érdemlem. Megint úgy jártam, hogy itt állok talpig könnyben, haragban, tragédiában – egy olyan regény végén, amiben többször elvesztettem a fonalat. Többször nem tudtam, ki kivel van, olykor az volt az érzésem, novellákat olvasok, és még most sem állt össze teljesen az összes szál egységes egésszé. A nő jól ír, nagyon jól! Különben valahol félúton feladtam volna. De milyen jól tettem, hogy megint nem, ahogy nemrégiben a Két tojás olvasását sem hagytam abba, és megérte. Megy ez is az újraolvasós polcomra, mert bosszant, hogy Esze Dóra túljár az eszemen. Jön nekem a jobbnál jobb mondataival, a látszólagos könnyedségével, aztán a regény végére bumm, kapok megint egy maflást. Persze, lehet, hogy csak engem sikerült másodszor is átvernie, és másnak ő nem ennyire kusza menet közben, de ez igazából nem zavar. Majd az újraolvasás során kitisztulnak a homályos foltok.
Köszönöm, Dóra, nagy vagy!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.