Hintaszék

Hát ez hatott. Megríkatott így a végén, hogy a franc essen bele. Na, nem azért, mintha nem szeretném, ha egy könyv hatással van rám, hanem mert végig átvert. Nem szólt másról – egész a végéig –, mint egy texasi kisváros fiataljairól, akik épp csak felfedezik a saját testüket és egymásét, és gyakorlatilag ezenkívül a világon semmivel nem foglalkoznak. Jó, gondoltam, persze, van életünknek egy korszaka, amikor rohadtul nem érdekel tényleg más, csak hogy kivel, mikor, hányszor, na, de ez az ingerszegény, zéró intelligenciájú, teszetosza, semmit nem akaró, sehová nem tartó, unalmas fiú-lány-asszony nyávogás ebben a témában már tényleg unalmas volt. 
Aztán azon vettem észre magam, hogy a történetben ott vannak a szülők is, az ő bajaik, a lelkük, a többnyire elcseszett életük, és persze a kölykök, akik mindent szeretnének, csak ezt nem. Rám zuhant a magány, ami a regény szereplőiből árad. Mintha visszafelé néztem volna egy filmet, vagy mintha addig háttal ültem volna a moziban. Mindenki egyedül van ebben a regényben, miközben veszettül kapaszkodna az első arra csellengőbe. Most már értem és érzem, hogy ebből jó filmet lehetett csinálni. Peter Bogdanovich nevét azért ismerjük a filmszakmából, és Larry McMurtry sem okozott végül csalódást, akinek többek között a Becéző szavakat köszönhetjük. Ez a szinte végig max. háromcsillagos könyv négy csillagig küzdötte fel magát nálam azért, amit és ahogy.