„N”-edik fejezet,
melyben az olvasó elbúcsúzik Esti Kornéltól, őszinte örömét fejezve ki az iránt, hogy megismerhette az urat, annak szellemét, humorát, ironizáló képességét, nemkülönben azt, hogy segített még jobban megkedvelni egy bizonyos Kosztolányi nevű írót, aki ha akarná se tudná eltitkolni, hogy költő, mégpedig olyan, aki elképesztő szellemességgel ötvözi a költészetet a prózával, miközben mind ő, mind olvasója remekül szórakozik; utóbbira én vagyok a tanú, előbbire maga a mű, melynek sorai közül hangosan kacag a jókedv :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.