Ulickaja jól ír, ez tagadhatatlan. Mégis, számomra ez a könyv kb. felétől, az utolsó két történettől került hozzám közel – az ezeket megelőző novellák megmaradtak a sztori szintjén. Amivel egyébként nincs baj: történetek nőkről, akik mindenkinek, de elsősorban önmaguknak hazudnak, mindenki másért, mindenki mást leplez, mást szeretne elfelejteni vagy éppen felnagyítani, Zsenya pedig, a könyv fő alakja úgy szívja magába ezeket a meséket, mintha a saját életében nem volna elég mesélnivaló.
A kötet második fele viszont igazán remek, míg az utolsó novella, az Életművészek kedvencemmé lett. Ha csak ennyit olvastam volna az írónőtől, már az is elég lenne ahhoz, hogy a megfelelő polcra kerüljön nálam. Ez a legkerekebb történet számomra, biztosan sokáig emlékezni fogok rá. Lassan viszont jöhetnének Ulickajától az igazi nagyágyúk, csak azokat még be kell szereznem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.