Nem akarok vele szembesülni, hogy hány év után olvastam újra – nem is ez a lényeg. Elsősorban azért vettem most a kezembe, mert jövőre a kisfiamnak ez a kötelező olvasmánya. Másodsorban viszont azért, mert mélyen a lelkembe varrta magát ez a regény ott és akkor. A kis szőke, gyöngécske, de bátraknál is bátrabb Nemecsek Ernő, a tisztességből és emberségből csillagos ötösre vizsgázó Boka János, a gittegylet, a grund, Kolnay, Barabás, Csónakos… Ezek a fiúk, ha nem is tartottuk a kapcsolatot, ha évekig felém se néztek, mégis, azt hiszem, valahol végig itt voltak körülöttem. És most, hogy újra „láttuk” egymást, könnyeket csaltak a szemembe. Köszönöm ezt Neked, kedves Molnár Ferenc.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.