Felkavaró olvasmány. Ezerszer megírt történet, ezer feldolgozásban láttuk, hallottuk, olvastuk. Ettől akár lehetne sablonos is. Mégsem vált azzá, mert egyrészt elmarad (hál' Istennek) a hülye halivúdi „ájlávjú, ájlávjú”, másrészt a regény izzik a feszültségtől. Engem egyik karakter se hagyott hidegen, voltaképpen az olvasás folyamán mindegyiküket utáltam a viselkedéséért. Miközben így százévesen meg kell, hogy értsem őket: én is tudom, hogy a szerelem, az a bizonyos emésztő, az kérem kegyetlenül tud fájni, férfiból és nőből egy időben hozza ki a legjobbat és a legrosszabbat: a szenvedélyt, az önzést, a teljes odaadást, a megalkuvást, a gyűlöletet, rajongást – az emberi érzelmek alfája és omegája részt vesz ebben a játszmában. És mindeközben reménykedni lehet, hogy a lélek amennyit sérül, annyit épül és tanul is közben. Vagy a maga, vagy mások kárán.
Updike szépen ír, imádtam a mondatait – olvasni fogok még tőle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.