Kovács Anikót nemcsak versein keresztül van szerencsém ismerni, hanem személyes kapcsolat is fűz hozzá. Ez valószínűleg ráerősít arra, amit a versei kiváltanak belőlem.
Most, hogy újraolvastam a kötetét, megint sikerült elvarázsolnia: valami egészen furcsa zene árad a soraiból – míg olvastam a verseit, folyamatosan hallottam belül ezt a lágy dallamot.
Nagyon szeretem a líráját. Finom, érzékeny költészet az övé, az egészet belengi valami opálos derengés. Egyszerre könnyű a csipkefinom fogalmazás miatt, és egyszerre nehéz a verseit sokszor megülő – és a lelkemmel egy húron rezgő – furcsa szomorúság okán.
Nem vidám, könnyed, nyári olvasmány – inkább őszi, téli estékre, kandallótűz mellé javaslom.
ui.: újraolvasva 2011 év elején
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.