Hintaszék

Egy fővel bővült Tóth Krisztina rajongói tábora. És talán a novellarajongók gyülekezete is :) Így kell írni novellát, ahogy ő teszi. Nem magának ír, hanem nekem, az olvasónak. Lehet, hogy amíg írja, csak úgy dünnyög a saját orra alá, de arra késztet, hogy hallgatózzak. Mit mond? De jó ez! És érdekes módon nemcsak a vége jó a novelláinak, vagyis nem feltétlenül a csattanótól az. A mondatai, a gondolatai tetszenek, a nyelvezete, a témái. Magával ragadó, ahogy a mindennapok rezdüléseit kerek egésszé írja, miközben ezen történeteket vagy egy részüket maga az élet alkotta meg. És azok mellett mégis elmegyek rendre. Ezért kell valaki, aki így tudja kimerevíteni a pillanatot, annak humorát, mélységét, fonákságát. 
Mivel csak e-bookban olvastam, itt az ideje, hogy beszerezzem az „igazit” :)

Egyelőre nem tudom csillagozni, mert kiszáradt a szám, és néznem kéne valami hideg ásványvizet, vagy rendelnem egy sört a magyartól, meg nem is biztos, hogy ezt a körmondatot én így egy szuszra be tudom fogadni, szerintem kevés bennem a szufla, vagy csak egyszerűen buta vagyok, és lassabban esik le a húszfillér, mint másoknak, és talán olvasnom kéne még Krasznahorkait, hogy szokjam a stílusát vagy a képi világát – mert van neki, gondolom, csak jól eldugja, meg metaforákba zárja előlem –, úgyhogy örülnék, ha megmondanátok, hogy akkor én itt és most hagyjam békén a Krasznakorhait, mert nem nekem való, vagy javalljatok nekem tőle olyat, amiben meglátom rögtön, amit ti már rég.

Hát ez hatott. Megríkatott így a végén, hogy a franc essen bele. Na, nem azért, mintha nem szeretném, ha egy könyv hatással van rám, hanem mert végig átvert. Nem szólt másról – egész a végéig –, mint egy texasi kisváros fiataljairól, akik épp csak felfedezik a saját testüket és egymásét, és gyakorlatilag ezenkívül a világon semmivel nem foglalkoznak. Jó, gondoltam, persze, van életünknek egy korszaka, amikor rohadtul nem érdekel tényleg más, csak hogy kivel, mikor, hányszor, na, de ez az ingerszegény, zéró intelligenciájú, teszetosza, semmit nem akaró, sehová nem tartó, unalmas fiú-lány-asszony nyávogás ebben a témában már tényleg unalmas volt. 
Aztán azon vettem észre magam, hogy a történetben ott vannak a szülők is, az ő bajaik, a lelkük, a többnyire elcseszett életük, és persze a kölykök, akik mindent szeretnének, csak ezt nem. Rám zuhant a magány, ami a regény szereplőiből árad. Mintha visszafelé néztem volna egy filmet, vagy mintha addig háttal ültem volna a moziban. Mindenki egyedül van ebben a regényben, miközben veszettül kapaszkodna az első arra csellengőbe. Most már értem és érzem, hogy ebből jó filmet lehetett csinálni. Peter Bogdanovich nevét azért ismerjük a filmszakmából, és Larry McMurtry sem okozott végül csalódást, akinek többek között a Becéző szavakat köszönhetjük. Ez a szinte végig max. háromcsillagos könyv négy csillagig küzdötte fel magát nálam azért, amit és ahogy.

A könyv első része, a „Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára” megérintett. A második adag novella igen is, nem is, ahogy általában én a novellákkal vagyok. Egyik se vágott földhöz, sőt. A szerző ún. minimalista író – és az nem baj, hogy nem szószátyár, de azért lehetett volna bőbeszédűbb. 

Az egész rövidke kötet a magányt, az emberi kapcsolatokat vagy épp azok hiányát hivatott érzékeltetni, viszont ehhez számomra túl tőmondatos, túl jelző nélküli, túl „kevés”. Az persze mindehhez hozzá tartozik, hogy én az ilyen rövidke, 2-3 oldalas írásokat csak akkor tudom igazán értékelni, ha szíven ütnek, vagy azt tudom mondani elolvasásukkor, hogy „húha”. Hát, itt ilyen nem volt.

„Az ön szaktudását és ambícióit nagyra értékeljük, azonban a pályázók közül most nem Önt választottuk.” 

Jelentésváltozatok: 
(1) T. Pályázó! Igazán tudhatta volna, hogy a pályázat csak „alibi” – rég megvan, hogy ki „nyeri”. 
(2) T. Pályázó! Nem lenne ennyi szaktudása, ha nem lenne százéves. De az. 
(3) T. Pályázó! Ön túlképzett ehhez a pozícióhoz, nem jelentene kihívást Önnek. 
(4) T. Pályázó! Az ambíciói dicséretesek, de arra engednek következtetni, hogy a munka melletti tanulás elvonná a figyelmét erről a nagy koncentrációt igénylő feladatról. 
(5) T. Pályázó! Mind szakmai tudását, mind tapasztalatát tekintve alkalmas lenne a munkakör betöltésére, de sajnos, „sem utódja, sem boldog őse… sem rokona, sem ismerőse” senkinek. 
etc. 
(Az mindenképpen figyelemreméltó, hogy válaszra méltattak. A közigazgatásban legalább ennyit megkap az ember. Mást úgyse - de legalábbis egyre kevesebbet.)

Wass Alberthez képest gyenge, olvasmányélményeimhez viszonyítva rendben van. Wass Albertet én elsősorban nyelvezetéért szeretem, azért, ahogy varázsol a szavakkal, odavarázsol, ahol a történet játszódik. 

Ebben a művében a székely humor az elsődleges, ebben a műfajban viszont talán pechje van velem, mivel előbb olvastam Nyírő József Uz Bencéjét, ami egyszerűen felülmúlhatatlan. Ha előbb kerül elém ez a Wass Albert mű, valószínűleg elégedetten dőlök hátra a befejezéskor, így inkább olyan „na, ez is megvolt” érzésem van tőle. De senkit nem beszélnék le róla, csak tartsa be a sorrendet: előbb ez, aztán Nyírőtől az Uz Bence :))) 

Történelem. Pedig alig pár évvel vagyunk vissza a jelenhez képest. Mégis, talán igazából az értheti és értékelheti, aki ott volt. Már én sem. Engem annak a korszaknak már szerencsére csak a közelsége legyintett meg. Mégsem vonom kétségbe egyetlen szavát sem. De tartok tőle, azok nem olvasták és nem is fogják őt olvasni, akik számára a hatvanas évek már valóban múltba vesző történelem, olyan „talán igaz se volt” … Pedig dehogynem. 
Nem kavart fel, talán csak 1-1 konkrét sztori. Kicsit mélyebbre kell ásnom Ember Máriába és a korszakba ahhoz, hogy összeálljanak a mozaikok. Már megrendeltem a szerző egy másik művét is, pont ezért.

A híradó előtt ülve erősen el kellett gondolkodnom, hogy tényleg azt nézem, vagy esetleg a Kék Fényt. Tömény borzalom az egész. Vérfürdő, felrobbantotta, késsel támadt rá, magára gyújtotta, erőszakkal vádolják, túlélőt találtak, egymásba rohant… Voltaképpen én vagyok a barom – hiszen már ezerszer megfogadtam, hogy nem nézek tévét. Híradót meg pláne. Fél óra alatt hány oldalt elolvashattam volna…

Ej, de ügyes ez a Lawrence :) Olyan befejezést rittyentett, hogy nagyon telibe talált engem :) Megszerettem ezt a vadőrt a végére. Pedig végig bizonytalan voltam benne, hogy végül is szimpatikus szereplő vagy sem. De megszerettem. Talán picit bele is szerettem :) Az 'igaziférfiságába'. Merthogy annyit ír az igazi férfi / igazi nő kérdésről, hogy el kellett gondolkodjak többször, hány igazi férfit ismerek, hánnyal találkoztam életem során, és hogy voltaképpen azt hiszem, nem lehet könnyű a pasiknak ez az 'igaziférfiság'. Mármint az ezzel szembeni elvárás. Meg hát jókat lehet tűnődni az regény során a szerelem mibenlétéről, hogy ki miként éli is meg. Meg hogy hányféle van. Ha volt egy, amiről tudjuk, hogy „na, az ott az volt”, akkor azt felül lehet-e múlni, és hagyjuk-e, hogy valaha is felülmúlja egy másik. 
De ez nem szerelmes regény, nem Romána-féle óborzalom. Itt kérem filozófia van – pfff, de mennyi, csak kapkodja az olvasó a fejét –, meg jóféle erotika, szókimondós, néha vicces, és van benne egy röpke időre feltűnő apa, aki úgy szereti a lányát, ahogy az köll, kérem. 
Aztán persze ott van Clifford, akinek úgy a sorsán, mint a jellemén el lehet filozófálni, meg az igazán neki való, jóságos Mrs. Bolton, aki… De hagyjuk is. Csupa remek karakter, kiváló mondatok, időnként (lehet, hogy csak számomra) köldöknézősek… 
Tetszett, no, lehet, nekiugrok a filmnek is, mert elfelejtettem már, hogy is néz ki a mi vadőrünk az ő 'igaziférfiságában' :)

Ha már csütörtökön pénteki hangulatod van, ne csodálkozz, ha a pénteked majd csütörtököt mond. Ergo, maradj otthon.

A csemetéd kérésére elkészített tejbegríz mindig pont annyival több, amennyit ő nem bír megenni, te viszont igen. 

Ez a könyv édes, édes, édes! De nem gejl, szirupos, mézsűrű, hanem mint a friss tejszín – lágy és könnyű. Bájosan romantikus, kedves, még a mai asszony- és lányszíveknek is. Mert szerintem ez inkább női olvasmány, mint férfiregény – már ha lehet ilyen különbséget tenni. Merthogy csipke és porcelán ritkán dobogtatja meg a férfiszívet. Hacsak nem festőművész, akit épp Balogh Csabának hívnak, és nem mellékesen békebeli úriember az illető :) 

Becsuktam. A számat nem :) Mert elképedtem, és úgy maradtam. Most mi van?! Ki kivel van?! Kattog az agyam, pörögnek a fogaskerekek. De nem baj, hogy filózni kell rajta, sőt! Jól esik :) 
Úgy lett vége ennek a regénynek, mint amikor egy nagyszerű kapcsolat egyik napról a másikra ér véget, mert a szeretett lény lelécel. Egy szó nélkül. Nem bánt, nem sérteget, csak eltűnik, köddé válik. És nem marad utána más, csak a sóvárgás és az emlékek szépsége. Nincs harag, csak valami értetlenséggel vegyes hiányérzet. És kérdések. 
Madrapur-klubot alapítanék, ha lenne rá érdeklődő. Merthogy ezt a könyvet vesézni kell, átmosni, elemezgetni a személyiségeket, a párbeszédeket, az egész történet üzenetét. 

Szerintem zseniális ez a könyv, még akkor is, ha tényleg nem tudom, ki kivel van :))) 

Ha fuldokolsz, és akibe kapaszkodsz, többedszerre nyom a víz alá, nem a víz a hülye. Pláne, ha tudsz úszni.

 A fogyókúra kontra hideg sör perben a sör lesz a nyertes fél. A fogyókúra meg fizeti a perköltséget. 

Nos, itt a vége a trilógiának. Ez, a harmadik rész szerintem meg se közelítette a másik kettőt hatásában – mintha az írónő beleunt volna a történetbe, és azt gondolta volna: „A fenébe is, valahogy le kéne zárnom a sztorit, de már magam is unom ezt a tanyát.” Túl sok minden nem történt, ami igen, az is eléggé kiszámítható módon, az egyébként – az első két részből már ismert – remek karakterek se hoztak semmi újat. Kifulladt a sztori, azt hiszem, így mondják. 

Mindezzel együtt bátran ajánlom, kár lenne kihagyni az első két részt – akkor meg már hiányolni fogod a harmadikat, úgyhogy csak fuss neki! :)

Egy könyv, két kisregény. Az első, a „Frici” több nevetés, mint sírás, de minden kacaj mögött végtelen szomorúság. Egy bérház, sok-sok lakó, mérhetetlen szegénység, számolatlan perlekedés és balhé – mindemellett számokkal nem mérhető szeretet. Emberek, akiket a sors egy lakóközösségbe zárt, akik a nincstelenség közepette egymás életét eszik, de ha baj van, egy emberként mozdulnak meg egymásért. Egy kisfiú, akiben benne van a gyermekkor összes bölcsessége és tudása, amit valahol, valamiért elveszítünk életünk során.
A második írás csupa könny. Elfogadásra tanít, magunkba nézve sokszor szégyenkezésre késztet, és arra, hogy tudomásul vegyük, az, hogy ki hová születik, nem elhatározás kérdése. Az viszont, hogy egymást, bárhonnan jöjjünk is, képesek legyünk tolerálni, csak rajtunk múlik.
Szécsi Magda mindkét kisregénye zseniális, nagyon szeretnék még tőle olvasni.

Többek között ilyesmiket láthatsz a Talált Tárgyak Kiállításon (ahova végül egyedül mentem): Valakinek Nagyon Hiányzó Mackók, Elárvultan Könnyező Könyvek, Félárbocra Eresztett Esernyők, Létben Lemerült Mobilok, Támasz Nélkül Maradt Járókeretek és Botok, Fésületlenül Maradt Babák, Elértéktelenedett Pénztárcák, Modelljüket Vesztett Grafikák stb. A tárgyaknak tényleg van lelkük, én láttam őket.

Egy molytárs szerint ezek a 'cimkék' "kész meseírós alapanyagok". Nos, ez elgondolkodtatott és szöget ütött a fejembe. Írni kéne. Mesét akár. A címe már meg is van: Talált Tárgyak Titkos Társasága. A 'cimkék' meg lehetnének fejezetcímek v. valami olyasmik. Nem tudom persze, mennyire értek a gyerekek nyelvén, de határozottan piszkálja a csőröm ez az ötlet... Hát, majd meglátjuk, lesz-e belőle valami...

Ma valószínűleg elröppenünk Levivel a BKV-múzeumba (Deák tér), ahol most a „Talált tárgyak kiállítása” (http://www.bkv.hu/hu/muzeumok/tudta_e_hogy_) az újdonság. Gondoltam, hátha látom egyik legkedvesebb, sétapálca formátumú kockás ernyőmet, amit egyszer a 7-esen hagytam – olyan jó szívvel gondolok rá :) 
'Azt írja az újság', hogy 
"… átlagosan számolva minden nap egy pár kesztyűt; 
… egy év alatt átlagosan 170 szalmakalapot, baseball-; szőrme-, vagy kötött sapkát; 
… 164 könyvet; 
… 3 sátrat; 
… 210 esernyőt; 
… 3 babakocsit és 
… 17 botot hagyunk el a buszokon, villamosokon, metrókon." 164 könyv, gyerekek! Micsoda pazarlás… 
Amúgy azért nem múlnak hasznavehetetlenül az iskolában töltött órák, mivel nemrégiben megtanultam, hogy "Nem szerez tulajdonjogot a találó, ha a dolgot a közönség számára nyitva álló hivatali, vállalati vagy más épületben vagy helyiségben, továbbá közforgalmú közlekedési és szállítási vállalat szállítóeszkö-zén találta. Ilyen esetben a dolgot a hivatal vagy a vállalat három hónapi őrizet után értékesítheti; a tulajdonos a találást követő egy éven belül követelheti a dolog, illetve a vételár kiadását." Úgyhogy aki azt hitte, hogy az én szépséges ernyőm fölött tulajdonjogot szerzett csupán azáltal, hogy magával vitte a buszról, az remélem, tudja, hogy mit követett el. Súlyos ez kérem, súlyos :) 
Ja, egy ideig a férjem is vezetett buszt a BKV-nál, és mesélte, hogy a csúcs az volt, amikor az egyik végállomáson egy kecskét és a gidáját találta a buszon. Nem hiszem, hogy ezt lehetne überelni :)

Felkavaró olvasmány. Ezerszer megírt történet, ezer feldolgozásban láttuk, hallottuk, olvastuk. Ettől akár lehetne sablonos is. Mégsem vált azzá, mert egyrészt elmarad (hál' Istennek) a hülye halivúdi „ájlávjú, ájlávjú”, másrészt a regény izzik a feszültségtől. Engem egyik karakter se hagyott hidegen, voltaképpen az olvasás folyamán mindegyiküket utáltam a viselkedéséért. Miközben így százévesen meg kell, hogy értsem őket: én is tudom, hogy a szerelem, az a bizonyos emésztő, az kérem kegyetlenül tud fájni, férfiból és nőből egy időben hozza ki a legjobbat és a legrosszabbat: a szenvedélyt, az önzést, a teljes odaadást, a megalkuvást, a gyűlöletet, rajongást – az emberi érzelmek alfája és omegája részt vesz ebben a játszmában. És mindeközben reménykedni lehet, hogy a lélek amennyit sérül, annyit épül és tanul is közben. Vagy a maga, vagy mások kárán. 
Updike szépen ír, imádtam a mondatait – olvasni fogok még tőle.

Újabb hatalmas pofon Esze Dórától. És meg is érdemlem. Megint úgy jártam, hogy itt állok talpig könnyben, haragban, tragédiában – egy olyan regény végén, amiben többször elvesztettem a fonalat. Többször nem tudtam, ki kivel van, olykor az volt az érzésem, novellákat olvasok, és még most sem állt össze teljesen az összes szál egységes egésszé. A nő jól ír, nagyon jól! Különben valahol félúton feladtam volna. De milyen jól tettem, hogy megint nem, ahogy nemrégiben a Két tojás olvasását sem hagytam abba, és megérte. Megy ez is az újraolvasós polcomra, mert bosszant, hogy Esze Dóra túljár az eszemen. Jön nekem a jobbnál jobb mondataival, a látszólagos könnyedségével, aztán a regény végére bumm, kapok megint egy maflást. Persze, lehet, hogy csak engem sikerült másodszor is átvernie, és másnak ő nem ennyire kusza menet közben, de ez igazából nem zavar. Majd az újraolvasás során kitisztulnak a homályos foltok. 
Köszönöm, Dóra, nagy vagy!

 Ki korán kel, hamar megéhezik.  

Ha jóanyád már a facebookon bökdös, ideje meglátogatnod. 

 Egyéb opció: le kéne szoknod.

Megrendítő könyv, csupán attól, ahogy „íródott”, attól a kommunikációtól, ahogy a szerző gondolatai végül kézzelfogható valóságukban elénk kerülhetnek. Az író annyi szellemességgel, iróniával és egyfajta távolságtartással beszéli el a vele megesett tragédiát és annak következményeit, hogy bár azt hittem, végig fogom zokogni a sorokat, csupán egyetlenegyszer futotta el könny a szememet. És ez így jó. Mert minden szörnyűség ellenére a könyv nem hatásvadász, nem próbál mindenáron bölcselegni vagy együttérzést kiváltani – viszont akaratlanul is magunkba nézésre késztet. Mindenkinek a kezébe adnám a sztorit, aki könnyen maga alá zuhan a nehézségek következtében – ez a könyv rövidsége ellenére is igazi felkiáltójel: ha úgy jártál, hogy élned kell, tedd értelmessé a magad számára a létezést, és fogadd el, hogy a világ folyása nem állt meg csupán azért, mert veled történt valami rossz.

Jó tanács könnyen becsapható, házasságra vágyó, tapasztalatlan lányoknak:akire jövendőbeli eltartóként tekintesz, sok esetben valójában csak a melltartód akar lenni.